In Memoriam

Garzó Matyi, a druszám. Sokban hasonlítottunk. Ő is rontotta az osztály átlagát, én is. Ő is konok ember volt, én is az vagyok. Hutai őt a trehány előnévvel különböztette meg tőlem, de ez a jelző akár rám is vonatkozhatott volna.

Gondolkodása egyéni volt, de sohasem különcködött. A közös mókákban benne volt. Kerekebb formája miatt szerényebb, szégyenlősebb volt az átlagnál. A kötöttségeket ő sem szerette. Ha emlékeztek, nem vette komolyan a tanulást. Otthon felejtette a füzetét, leckéit gyakran írta meg a szünetben, az utolsó percben… A fejében mégis megmaradt annyi, hogy az érettségit is jó jegyekkel zárja – mint majdnem mindenki. Mindenesetre neki jobbak voltak az osztályzatai, mint nekem.

Egy húga is van, Márti.

Apja, anyja jó nevű vegyészek voltak. Szorgos szerető szülei nem tudtak mit kezdeni fiuk lazaságával, így amikor végeztünk a Fazékban, örültek, hogy a Leningrádi Állami Egyetemre felvették. Talán magárautaltságában összeszedi magát.

Az egyetemi évekből Moson Péter emlékezik egy jellegzetes sztorival:

1972 nyarán építőtáborban voltunk az Altájban. Az egész olyan „Matyisan” sikerült. Az első másfél hónap sok munkával (pl. betonozás éjjel-nappal), de jól telt, jó buli volt (pl. szaunázás tűzzel melegített kövű viskóban). Ezekben a táborokban komoly pénzt (kb. 1000 rubelt) szoktak fizetni. A mienk valahogy csődbe ment, 50-et kaptunk, az is „elveszett”. Hivatalosan csak Leningrád 30 km-es környezetében lehettünk. Shebalino 4500 km-re volt. Augusztus közepén (nagyjából a tábor végén) vették ezt észre, hazaküldtek bennünket. Evvel még jól is járhattunk volna, mert adtak egy nyitott repülőjegyet Novoszibirszkből Ungvárra. Megúszhattuk volna az 5 nap vonatozást, amit az oda útról már úgyis ismertünk. Moszkvába még elrepültünk, de onnan csak Lvovig (Lviv, Lemberg) jutottunk. Pénzünk már nem volt. Az én ötletem volt, hogy jussunk el valahogy Ungvárra, ott élt a nagypapám. A dolgot Matyi oldotta meg. Megbeszélte egy mozdonyvezetővel, hogy elvisz minket legjobb emlékeim szerint Matyi zsebsakkjáért és az én pulóveremért.

A kinti öt év jót tehetett neki. Az is, hogy az ott végzett matematikusokra rávertek még egy kis időt, hogy a számítógépes tudásuk bővüljön. Mert hozzám hasonlóan ő is programozással kereste kenyerét.

Nem egyedüliként a kint végzettek közül, asszonyt is hozott haza, Gálját. Azt hiszem, az életet a továbbiakban is lazán vette. Székesfehérvárra költözött, és a VIDEOTON-ban dolgozott évekig programozóként. A rendszerváltással, no meg a VIDEOTON leépülésével át ment vállalkozóba. Például a MATÁV (akkor már nem Posta, de még nem t-com volt) telefonkönyv szerkesztésében is részt vett.

Az utolsó nagyobb munkája, vagy 12 éve, az automatikus adatjavítás volt, amire a MATÁV végül nem tartott igényt, pedig hatékonyabb volt, mint a házon belül alkalmazott módszer. Nekem erről aznap beszélt, amikor feljött Budapestre, és kimentünk a Dunára kajakozni. Akkor épp tartott a Szigetfesztivál, így nehezen jutottunk az evezőstelepre, de bejutottunk. Sokat nem lapátoltunk, mert belefordultunk a vízbe, de ő mindent lazán vett akkor is. Valami azért nyugtalaníthatta. Mert hogy szóba került, hogy Misi fia ott lehet a szigeti bulin. Megkeresni nem próbáltuk – nagy ott a tömeg – de aggasztotta, hogy a fiai lazán veszik az életet. (Matyi úgy fogalmazott, hogy nem tudja, miről szól az élet.)

Fiai (Mísa és Dénes) örökölhették a lazaságot. Mindketten diplomát szereztek, de Dénes különösen deviáns volt, és a szüleivel, nagyszüleivel tartatta el magát a tanulóévek után is. A váltás 2003-ban történt, amikor kiment szerencsét próbálni Angliába, ahonnan közel tíz évig haza sem jött. Ma már Misi is kint dolgozik. Főleg alkalmi munkákból élnek, de megélnek, ha a BREXIT nem sújt le rájuk.

Matyit, lehet, hogy ez rázta meg nagyon. Egyébként sem kímélte a sors. Mindenféle mentális gondjai támadtak. Elvált, újabb kapcsolattal próbálkozott, de a régi lazaság már nem működött. Feszültségek sodorták a bajba. Feszültségek a sorsával, fiával, önmagával. Emiatt 10 évvel ezelőtt már nem jött el a találkozónkra. Amikor telefonon beszéltem vele, azt mondta, minden rendben van. A hangjából gyanítottam hogy nagy a baj. Azóta az állapota fokozatosan romlott. Agyvérzést is kaphatott, fél oldalára lebénult. Ekkor Gálja, az első feleség visszament ápolni. Gálja is lebetegedett, így kerültek egy otthonba. A magyar viszonyokhoz képest jó körülmények között éltek. Fiai távol voltak – a temetésekre hazajöttek, de egyébként évente egyszer-egyszer látták szüleiket. Gálja hamarabb halt meg – tüdőrák vitte el 2014-ben.

Reményi Katival 2015-ben meglátogattuk. Nagyon örült nekünk, húgán kívül ritkán érkezett látogatója. Saját lábán jött le az emeletről. Tisztában volt állapotával, ezért arra kért, hogy ne terjesszük hollétét. Jót dumáltunk a régi szép időkről.

2016 augusztusában készültem újra felkeresni, de mikor érdeklődtem, közölték, két hetet késtem. Már nincs kit meglátogatnom.

Ennek a történetnek szomorú a vége, mint minden VÉG-nek. Bennem akkor is az a Matyi él, aki vidám volt, lazán vette az életet. Mert igazán addig élt, amíg lazán vehette.

Naszada